Gyöngyöshalászi Takách Gyula – Vadászösvényeken A Duna medencéjétől a Kárpátokig
A szerzõ a korabeli vadászélet aktív alakja volt, többek között a Nimmróddal párhuzamosan megjelenõ Magyar Vadászújság fõszerkesztõje.
I. kiadás. 1930. Nyomtatta a Hornyánszky Viktor R.-T. Kir. Udv. könyvnyomda. Fekete-fehér, egész oldalas és szövegközti fotókkal illusztrálva. 218 oldal.
Eredeti festett vászonkötésben szép állapotban. Előjegyezhető
“…Huszonnyolc különböző cím alatt egy csomó vadásztörténetet és természetleírást kapunk s egyik szebb a másiknál. A szerző híres, tapasztalt vadász, aki bejárta a fogarasvidéki, alföldi és visegrádvidéki erdőket s több, mint harmincéves vadászéletéből kedves, üdítő epizódokat mesél el nekünk. Látjuk őt szarvas-, vaddisznó-, zergevadászaton, megkedvelteti velünk a pisztránghorgászatot s közben-közben mindig talál alkalmat arra is, hogy vagy az erdőnek templomi csendjét, vagy az éjszakát, a hajnalt, a vihart, a havas tájat, a vízesést írja le nekünk azzal a nyugodtmenetű, idegességtől ment, jó magyaros nyelvezettel, amely a megfontolt és minden kapkodást kerülő vadászoknak sajátsága…” – írta a műről és a szerzőről A Természet c. lap (Laczó, 1931. március 03./27. évfolyam/5-6. szám).
ELŐSZÓ
Szélcsendes éjszakákon – mikor a jótevő angyalkák pislogó csillagfénynél útrakerekednek s bebarangolják a mély álomba merült természetet, üdítő harmatot hintve a rétre, virágokra, az erdők, berkek tikkadt, porlepte lombjaira – hallani lehetett vontatott bőgését, amint felzúgott a nagy némaságban.
Éjféltájban mindig megjelent, a szántóföldek közé hosszan benyúló 40-50 holdas kis erdőszalagon, vagy a mellette elterülő heretáblán s ott futkosott, bömbölt szakadatlanul egész két óráig, mint a gulyából kivert hortobágyi bika. Hol nyögött, nyöszörgött, hol meg átcsapott egy búgó, panaszos bőgésbe, melynek hullámzó akkordjait egy távoli mennydörgésszerű morgással fejezte be. Majd megint azt a küzdelemre hívó rövid, érces csataordítást hallatta, mikor a dühében toporzékoló szarvas, agancsával a légbe szórja a fölkapált hantot.
Két óra felé aztán rendesen elhallgatott s úgy eltűnt a keskeny erdőszalagról, mintha régmúlt idők pásztoróráit feledni nem tudó, elvérzett bikának a hazajáró lelke; kísértet lett volna csupán.
Ezeknek a ködszerű, suhogó szárnyú, fehértaláros és bagolyhuhogásnál életre ébredő sírlakóknak, melyekkel a babona és félelem népesítik be az éjfélt, rendszerint nem szokott meglátszani a nyoma; ennek a bikának pedig volt, még pedig hatalmas. Tehát nem volt kísértet.
A keskeny erdőszalagot azon a részen, hol a nagy erdőterülettel összefügg, egy fakihordó út szeli át. Ezen az úton a nyári záporokból támadt, rövidéletű, kis patakocskák porhanyó fövényt, homokot hordtak össze, melyen minden egyes átváltó vadnak a nyoma – még az ide-oda ugrándozó nyulaké is – gyönyörűen lenyomódik; árulóul, nyitott könyvül szolgálva a szemléttartó, tapasztalatokat gyűjtögető vadásznak.
TARTALOM
Kísértet-bika 3
A hazai Alpokban 9
Cserkészet vaddisznóra hóban 36
A huszas széries 43
Jávorhívás 70
Őseink szarvasvadászata 74
Az első medvevadászat 79
Két hét szarvasbőgésen 84
Császármadár-hívás 95
A föltámadt “Basa” 98
Rossz lövés: sok szenvedés 103
A sebzett vad haldoklása 116
Dámbőgés 120
Pisztránghorgászat 124
Négy év után 131
Véletlen vaddisznóvadászat 143
A nyírfajddürgés 147
Két nap őzhíváson 150
Szarvaskaland 158
Vaddisznóhistóriák 161
Borúra: derű 167
Kopózás 177
Emlékezés egy téli cserkészetre 182
Aki másnak vermet ás 190
Legerősebb bikám pusztulása 192
Ritka vadászélmények 201
Mikor Diána túlságosan kedveskedik híveinek 205
Vaddisznóölésen 216
